A televíziózás hajnala óta léteznek tévés formátumok, sablonok és műfajok, amik már a televziós sorozatok elkészítésének legelső fázisában alapot kell, hogy adjanak azoknak. A készítők eldöntik, hogy nagyvonalakban milyen formátumban akarják megvalósítani ötletüket, vígjáték vagy dráma felé tereljék azt, ami a fejükben van, vagy a kettő között egyensúlyozzanak majd. Ez azt is meghatározta, hogy 20 vagy 40 perces részekben gondolkoznak, a tévécsatornák idősávjaiba ezek a hagyományos hosszok fértek el, amik reklámokkal együtt fél és egy órás blokkokba rendezhetők. Többek között ezek a hagyományok is elkezdtek kikopni a Netflix és az HBO érájában, a televízózás mai aranykorában már nem kell a készítőknek igazodniuk a 22-25 epizódos évadokhoz, 20/40 perces epizódokkal. Ma már sokkal nagyobb teret adnak a kreatív szándéknak, ezért is van az, hogy sok nagy mozifilmes rendező köt ki mostanában a tévésorozatok készítése mellett inkább. A televízió lett az egyedi, eredeti ötletek platformja, amíg a mozikból lassan kiszorítja ezeket a futószalagon készülő Marvel-, DC- és Illumination-filmek sokasága. Ugyanígy lassan már nem teszünk különbséget mozis és sorozatos színész között, a független filmes mozi és a mainstream televíziózás fura konvergenciája eredményeként pedig amellett, hogy egyre több különleges és friss sorozat készül, egyre több tévésorozat foglalkozik olyan témákkal, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak az otthoni képernyőkön.

Még a közelmúltban is a klasszikus tévés modell alapján készültek a sikeresebb sorozatok, a drámák között például rendszerint krimi- és orvosi sorozatok uralkodtak, a vígjátékok terén pedig a többkamerás, alánevetős szituációs komédiák. Előbbiek közé tartozik a nagyon egy kaptafára menő Dr. Csont, Castle, NCIS és CSI, utóbbiak közé pedig a Két pasi meg egy kicsi, Jóbarátok, Jim szerint a világ és az Agymenők. Ezekből a sorozatokból rengeteg epizód készült, a status quo-t nem nagyon változtatta meg soha semmi, valóban epizodikus sztorikat láthattunk minden részben: az epizód végére minden ugyanolyan lett, mint az elején volt. Ennek amúgy több előnye is van, bár a Netflixhez szokott nézők számára ez unalmasnak tűnhet, a lineáris tévén még van egy olyan dolog, amit ismétlésnek hívnak, és ha valaki éppen elcsíp a lineáris műsorfolyamban egy részt az Agymenőkből, akkor gyakorlatilag mindegy, látta-e az előző részeket, úgy is szórakozhat egy jót. Kisebb évadokon átívelő történeti szálak persze vannak, de elhanyagolhatóak az epizódok történetének szempontjából általában. Például egy Stranger Things vagy Trónok harca epizódból semmit nem értene az, aki épp mondjuk a harmadik évad harmadik részénél kapcsolódik be. Ez tipikus hagyományos tévés igény, a streaming platformokat ez nyilván nem bántja túlságosan, hiszen a néző nem “csíp el csak úgy” egy epizódot ha benyomja a Netflixet például, vagy az elejétől nézi vagy sehogy. Így aztán a ma készülő tévésorozatok zöme kevesebb epizóddal rendelkező alkotás, ami általában igazából egy nagy film, szétvagdosva.