A televíziózás hajnala óta léteznek tévés formátumok, sablonok és műfajok, amik már a televziós sorozatok elkészítésének legelső fázisában alapot kell, hogy adjanak azoknak. A készítők eldöntik, hogy nagyvonalakban milyen formátumban akarják megvalósítani ötletüket, vígjáték vagy dráma felé tereljék azt, ami a fejükben van, vagy a kettő között egyensúlyozzanak majd. Ez azt is meghatározta, hogy 20 vagy 40 perces részekben gondolkoznak, a tévécsatornák idősávjaiba ezek a hagyományos hosszok fértek el, amik reklámokkal együtt fél és egy órás blokkokba rendezhetők. Többek között ezek a hagyományok is elkezdtek kikopni a Netflix és az HBO érájában, a televízózás mai aranykorában már nem kell a készítőknek igazodniuk a 22-25 epizódos évadokhoz, 20/40 perces epizódokkal. Ma már sokkal nagyobb teret adnak a kreatív szándéknak, ezért is van az, hogy sok nagy mozifilmes rendező köt ki mostanában a tévésorozatok készítése mellett inkább. A televízió lett az egyedi, eredeti ötletek platformja, amíg a mozikból lassan kiszorítja ezeket a futószalagon készülő Marvel-, DC- és Illumination-filmek sokasága. Ugyanígy lassan már nem teszünk különbséget mozis és sorozatos színész között, a független filmes mozi és a mainstream televíziózás fura konvergenciája eredményeként pedig amellett, hogy egyre több különleges és friss sorozat készül, egyre több tévésorozat foglalkozik olyan témákkal, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak az otthoni képernyőkön.

Még a közelmúltban is a klasszikus tévés modell alapján készültek a sikeresebb sorozatok, a drámák között például rendszerint krimi- és orvosi sorozatok uralkodtak, a vígjátékok terén pedig a többkamerás, alánevetős szituációs komédiák. Előbbiek közé tartozik a nagyon egy kaptafára menő Dr. Csont, Castle, NCIS és CSI, utóbbiak közé pedig a Két pasi meg egy kicsi, Jóbarátok, Jim szerint a világ és az Agymenők. Ezekből a sorozatokból rengeteg epizód készült, a status quo-t nem nagyon változtatta meg soha semmi, valóban epizodikus sztorikat láthattunk minden részben: az epizód végére minden ugyanolyan lett, mint az elején volt. Ennek amúgy több előnye is van, bár a Netflixhez szokott nézők számára ez unalmasnak tűnhet, a lineáris tévén még van egy olyan dolog, amit ismétlésnek hívnak, és ha valaki éppen elcsíp a lineáris műsorfolyamban egy részt az Agymenőkből, akkor gyakorlatilag mindegy, látta-e az előző részeket, úgy is szórakozhat egy jót. Kisebb évadokon átívelő történeti szálak persze vannak, de elhanyagolhatóak az epizódok történetének szempontjából általában. Például egy Stranger Things vagy Trónok harca epizódból semmit nem értene az, aki épp mondjuk a harmadik évad harmadik részénél kapcsolódik be. Ez tipikus hagyományos tévés igény, a streaming platformokat ez nyilván nem bántja túlságosan, hiszen a néző nem “csíp el csak úgy” egy epizódot ha benyomja a Netflixet például, vagy az elejétől nézi vagy sehogy. Így aztán a ma készülő tévésorozatok zöme kevesebb epizóddal rendelkező alkotás, ami általában igazából egy nagy film, szétvagdosva.

Szintén nagy különbség, hogy amíg a Dr. Csont (és társai) készítői azon izgulhattak, hogy elegen nézik-e őket hétről hétre, addig aki a Netflixre készít sorozatot, azt ez nem kell, hogy izgassa. A streaming szolgáltatóknak nem az a legfontosabb, hogy mit mennyien néznek, hanem hogy mennyire fejleszti a brandjüket, mennyire épít márkát az adott széria. A jó nézettség persze nagy előny, de simán kaphat berendelést egy nem túl nézett rétegsorozat is, amelyet az előfizetőknek egy nagyon kis szelete néz csak, de hiánypótló jellegű annak a kis szeletnek a számára. Egy streamingóriás azzal adja el magát, hogy mennyiféle, és milyen minőségi tartalmak találhatóak a platformján, és igyekszik minél többféle embernek megfelelni. Így gyakorlatilag kis túlzással a Netflix elve az, hogy minden embernek készít neki való sorozatot.

A készítői szabadságot gyarapítja ilyen sorozatok készítésénél az is, hogy sokkal nagyobb mennyiségben kaphatnak berendelést emiatt korhatáros, forradalmi és polgárpukkasztó sorozatok is. A 2000-es években közfelháborodást keltett volna még, ha olyan sorozat lemenne a tévében, mint a Euphoria, a Young Pope, a House of Cards, vagy a Big Mouth. Ma már a társadalom is érettebb lett arra, hogy addig tabutémákat boncolgató sorozatokat készítsenek, amik amúgy rengeteg embert érintenek. Erre a Netflix, a Showtime, a Hulu, az HBO és társaik nem kevés pénzt áldoznak: formabontó, újszerű, tabutémákról szóló alkotásokat gyártanak, amelyeken ma már meg sem lepődünk. A South Park például egy olyan kábeles sorozat volt, ami a 2000-es években még a legszélsőségesebb tabus sorozatnak számított, írták is sorra a petíciókat ellene. Pedig az sem tett mást, mint nyíltan beszélt társadalmi problémákról, erős szatírával – olyanokról, amikről senki nem beszélt az előtt. Ezt teszi a Young Pope a vallással, a Euphoria a drogokkal, a House of Cards a politikával, és a Big Mouth a szexualitással. De nem csak ők négyen vannak, ezt az öt régen nagyon háttérbe szorított és kicenzúrázott témát több sorozat is tárgyalja napjainkban.

Hosszú út ez, aminek még mindig csak az elején van a tévéipar, és hiába termelődnek egyre nagyobb számban a sorozatok, egyelőre még bőven van új és feldolgozandó tabu, amelyek életünk szerves részeit képezik. A filmeknél jóval hosszabb játékidő miatt a karakterekkel a nézők szorosabb kötődést és empátiát építenek fel az epizódok során, így ezen a formátumon keresztül még sokkal egyszerűbb átadni olyan üzeneteket, amelyek gyakori, de ritkán tárgyalt témákat érintenek. Ez egyébként egy nagyon érdekes folyamat, amely során a nyitottabb, elfogadóbb társadalom már ilyen sorozatokat néz, az ilyen alkotások pedig hatással vannak a nézők, így a társadalom gondolkozás- és szemléletmódjára. A kreatív alkotói szabadságból a nézők számára is csak jó származhat.